2016. szeptember 5.

Házikedvenc


Mióta nekünk, magunknak is van egy házikedvencünk, érteni vélem azoknak a gazdiknak a ragaszkodását, akiket eddig csak távolról figyeltem. Nem értettem az odaadást, a szeretetet, amit egy állattal szemben érezni lehet. De most már én is tudom: ha háziállatod van, az olyan, mintha lenne még egy gyermeked. Nem alszunk éjszakánként, folyton fotózzuk, ölelgetjük, babusgatjuk és mindig olvadozunk tőle, miközben próbáljuk nevelni, rendre szoktatni. Érdekes mód azonban ez a jelenség nem megfigyelhető a teknősbékáinknál, az egyetlen olyan állatnál, ami huzamosabb ideig velünk tudott élni...

Ennek a kislány babának is lett egy házikedvence és ahogy az házikedvenceknél szintén megfigyelhető: előbb vagy utóbb elkezdenek hasonlítani egymásra.







A mi, saját bejáratú házikedvencünk, akit december 30-án fogadtunk örökbe a Budaőrsi Állatmenhelyről.

2016. augusztus 19.

Csattognak a kerekek


Mi mással is kezdhetném a visszatérést, mint a jócskán elmaradt megrendelések befejezésével?
Ez a két baba például egy nagyon türelmes édesanya gyermekeinek készült, elvileg még gyereknapra...

Köszönöm a kitartást és a belém vetett bizalmatokat, de főleg a biztatásotokat!






2016. augusztus 18.

Majdnem sikerült

Sejtettem, hogy amit csinálok, ahogyan csinálom, sok. De mert szeretek adni és nem tudok nemet mondani, nem törődtem vele, inkább örültem, hogy adhatok. Az tölt fel, abból merítek erőt, ha látom mások örömét, a sugárzó szemeket, a mosolyokat. Sosem használom az eszem, mindez szívből jön. Egyszer ezt úgy fogalmaztam meg valakinek, hogy szeretek szeretni. Ennyire egyszerű. Egy idő után már azt vettem észre, hogy nehezen megy ez a szeretés. Erővel kellett rávennem magam, hogy szeressek. Hogy ne érezzem azt, hogy kihasználják a szívem mélyéről fakadó erőmet: a szeretetet. Elkezdtem nem szeretni. Különösen magamat, mert szégyelltem, hogy egyre inkább haragszom a világra, hogy nem látom meg ösztönösen a jót és csak a rosszat veszem észre, arra összpontosítok. Innen már csak egy ugrás volt, hogy elkezdtem nem szeretni a többi embert sem, a munkámat sem, haragudtam a világra, gyűlöltem az életemet. Hagytam, hogy ez az érzés eluralkodjon rajtam, csak sodródtam az árral, mert nem volt erőm küzdeni ellene, nem volt miből töltekeznem, kiüresedtem. Elsötétült körülöttem a világ... feladni készültem. 
Van Valaki, aki sosem hagy el, aki mindig segít, aki utat mutat. Erőt meríthettem belőle most is. Segített visszatalálni a gyerekeimhez, a férjemhez, a munkámhoz, az életemhez, az adni akarásomhoz. Engedte, hogy megjárjam a mélységet, hogy megerősödve tudjak szeretni és adni újra.

Mit is keres mindez itt, ezen a helyen? Miért érzem úgy, hogy személyes vizekre kell eveznem? Mi köze ennek a PjulcsY-hoz? Csupán annyi, hogy én magam vagyok PjulcsY: anya, feleség, nő, barát, testvér, hívő, önkéntes, vállalkozó egy személyben, aki úgy érezte megbukott. Aki úgy érezte, hogy visszaélnek a jóindulatával, hogy kihasználják. Aki egyedül kevés volt a megrendelésekhez, elkezdett kicsúszni a határidőkből, emiatt örökké lelkiismeret furdalása volt, belefáradt az örökös szégyenkezésbe és jobbnak látta feladni. Azt, ami látszólag a legkönnyebb: a PjulcsY-t. A nyári kényszerpihenő után azonban rájöttem, hogy nem feladni kell, csak átformálni, új irányokat szabni. Hogyan is adhatnám fel azt, amiért évekig dolgoztam és harcoltam és a sok lemondás, átdolgozott éjszaka gyümölcsét végre leszakíthatnám? Nem, csak másképp kell csinálnom.

Hogy továbbra is örömmel tudjam csinálni a munkámat és ne tegyem ki magam mások kénye-kedvének, nem fogadok több megrendelést senkitől. Bízom benne, hogy ami belőlem jön, amit magamból adni tudok, ugyanúgy megtalálja majd a gazdáját, legyen szó babáról vagy bármi másról. Nagyon sok újdonságot szeretnék, amit eddig nem tudtam megvalósítani, mert másra, másoknak kellett az időm. Tervezni fogok, új dolgokat kitalálni és ezt úgy szeretném, hogy mindenkinek öröme teljen benne. Annak is, aki majd a kezében tarthatja a munkámat és nekem magamnak is. 

Nagyon szeretném, hogy így legyen!


(Sok bánat és keserűség, rengeteg álmatlan éjszaka, tanácstalanság van e mögött a bejegyzés mögött. Nagyon szeretném, ha elfogadnátok és megértenétek a döntésemet...)

2016. július 6.

Nem az első


Nem ez az első babapáros, akik ajándékba készültek frissen házasulandóknak. Az elsőt négy (huh! milyen rég volt és a fotók is csapnivalóak voltak még akkor) évvel ezelőtt készítettem. Sőt! ha visszagondolok, kedvenc álommegrendelőm sem most kért nászajándék-babákat tőlem először. Azonban ezek az első babák, akik igazi, elegáns ruhát kaptak. Azaz majdnem elegánsat.... merthogy tornacipősek:) És erről is eszembe jut egy másik esküvő: drága nővérem, mesébe illő története.
Lényeg azonban, hogy ezek a babáik is formabontóak a maguk nemében. A menyasszony ruhája egy turkálós csodaszép csipkeszoknya reinkarnációja, a vőlegénynek meg mintha posztómellénye lenne.









2016. július 3.

Brazil szappanopera is lehetne


A kérés valóban egy brazil szappanoperába illő, de mivel ismerem minden szereplőjét és át is látom a történetet, így már cseppet sem az.
Egy nagymama kérte az unokáit a lánya születésnapjára. Ugye, hogy nem is bonyolult!  Csege és Lelle már baba képében is testet öltött, hogy mindig ott lehessenek édesanyjuk mellett, amikor pedig nem is.
Kata, Isten éltessen!




2016. június 6.

Pure Fashion gála, negyedszer


Mindegyik gálaest különleges volt és kihívásokkal teli feladat. Ez a mostani azonban más volt, különlegesebb. 
Két éve már, hogy nem csak "dekoratőrként" és segítőként vállaltam szerepet a Pure Fashion életében, hanem koordinátorként is csatlakoztam a csapathoz. Hogy milyen is volt ez a két év?
Félve indultam neki, új volt a terep, a teendők csak körvonalazódtak, de nem voltak konkrétak és hát a lányok... Tizenévesek, tele a világ gondjával, bajával, keresik még az útjukat és hiába vannak nekem is kamasz gyerekeim, akikkel azt hiszem, egészen jól megtalálom a hangot, azért mégsem ugyanaz, idegenekkel foglalkozni. Idegenek, akik kíváncsian néztek rám, vártak tőlem valamit, amiről nekem sem volt sok fogalmam. Idegenek, akik alakalomról alkalomra egyre nagyobb helyet kaptak az életemben, akik alkalomról alkalomra a "lányaimmá" váltak. Idegenek, akikkel végül megtaláltam a hangot és rájöttem, mit tudok nekik adni és mit várnak tőlem.
Nem volt könnyű és voltak buktatók és hibák is, de győztesnek érzem magam, mert amit csak tudtam beleadtam, szívvel-lélekkel dolgoztam, bármi történt is és cserébe olyan élményt kaptam, amit sosem szeretnék elfelejteni, amire mindig emlékezni szeretnék. Hálás vagyok Istennek, hogy ezzel az élménnyel gazdagodhattam és több lehettem általa én is és a lányok is. 
A gála napján pedig megbizonyosodhattam arról, hogy ez a két év nem volt hiábavaló. A kötelékek még szorosabbá váltak, az odafigyelés és a türelem igazán fontos szerepet kaptak,  a lányok csodásan mutattak a színpadon, én pedig végtelenül büszke voltam rájuk, mintha tényleg a saját gyerekeim lennének. 
Dacára az egy hete tartó megfeszített munkának, az éjszakázásoknak, aznap éjjel nem tudtam elaludni, annyira az események hatása alatt voltam. Olyan sok szeretet áradt felém aznap, a szívemről leesett az a bizonyos nagy kő és a lelkemet átjárta a büszkeség: megcsinálták, megcsináltam.
Még akkor éjjel levelet írtam nekik:
"Jól emlékszem az első találkozásunkra, amikor még csak félve pillantottunk egymásra, mi is rátok, ti is ránk. Az elején mi is izgultunk minden alkalom előtt, hiszen a helyzet számunkra legalább annyira furcsa és ismeretlen volt, mint nektek. Később már nem izgultunk, mert tudtuk, hogy nagyszerű emberekkel van dolgunk. Sok-sok pillanat eszembe jut, megannyi jókedvű nevetés, egy közös ének, a Mikulás ♥, a könnycseppek (kivételesen nem az enyémek ), az ebédek, a Kopaszi-gát, egy-egy szállóigévé vált mondat és még sorolhatnám. Szeretném, ha ezek az emlékek megmaradnának, kitörölhetetlenül. 
Egy hasonlat jutott eszembe erről a két évről, amit együtt töltöttünk; olyan, mint amikor ajándékot kapsz és izgatottan téped le a csomagolópapírt és ott van még egy réteg csomagolópapír, aztán még egy, meg még egy, meg még egy és a végén ott lapul az aprócska, de annál csodásabb ajándék. Ilyenek vagytok ti is, a mi aprócska, de csodás ajándékaink, amit mi két évig bontogattunk."

Hogy a színpad dekorációja minden eddiginél jobb lett, az már tényleg csak hab a tortán és igazából eltörpült a nap végére, mert mindent felülírt maga a divatbemutató. De néhány szót mégiscsak ejtenék róla, hiszen kevés pénzből, nagyon sok munkával, nagyszerűt hoztunk létre.

600*200 cm



Szemléltetésképpen: Levi, aki majdnem 180 cm magas

3 csomag fénymásolópapír, 2 doboz tűzőgépkapocs és megszámlálhatatlan szilikonrúd eredménye


Az utolsó simítások, hogy minden tökéletes legyen

A lányok és a FPP (fehér pólós projekt)

Koordinátorként a színpadon


A győri, a kecskeméti, a budapesti és a német végzős csapatok

Az est házigazdája

A 12 négyzetméternyi papírvirág sorsa...
A fotók egy része a Pure Fashion hivatalos oldaláról valók: 
http://purefashion.hu/orszagos-pure-fashion-galaest-2016-2/

A magyarkurir.hu cikke az estről és a képzésről, további fotókkal, Férjúr♥ megszólításával:
http://www.magyarkurir.hu/hirek/pure-fashion-gala-nem-ruha-teszi

2016. május 22.

Neve: Inge


Inge olyan, akinek jó a társaságában lenni. Kedves humorával felvidítja a körülötte lévő embereket. A szóvicceket azonban nem szereti, mint például: "akinek nem inge, ne vegye magára".

Inge egy facebookon rendezett vásáron talált gazdára nemrég.





2016. május 20.

Pöttyös Panni


Ha Pöttyös Panni, akkor nekem a régi, klasszikus rajzok jutnak eszembe, amit annyira szerettek még a saját gyerekeim is, akinek nagyi jóvoltából még édesapjuk, nagynénjük könyveiből tudtuk ezeket a történeteket olvasni. (Kicsit elmúltam negyvenéves és már nosztalgiázok.... még ugyan nem tragikus, de azért... )
S mi történik, ha találkozik az F. Győrffy Anna féle illusztráció és PjulcsY?
Hát ez!