Szera bejegyzése írásra késztetett. Azt írta, hogy "Bajban ismerszik meg a barát..."
Azért gondolkodtam el ezen, mert a szomszéd néninek vitt ebédemre reagált így, aki most jött ki a kórházból. Ugyan a férjem (aki míg Erzsi néni kórházban volt, átment meglocsolni, és ha már ott volt, elmosogatott és összeporszívózott nála, teljesen belső sugallatra:-D) ajánlotta fel, hogy főzök neki is, de magamtól is megtettem volna.
Hogy miért érdekes ez? Azért mert ez számunkra teljesen természetes. Ez a néni egy tündér, akinek a Jóisten elfelejtett férjet és gyermekeket adni. Volt neki vőlegénye, de meghalt (talán a háborúban?). Végtelenül jó természet, imádja a gyerekeket! Egyszer megkértem, hogy vigyázzon Pannira, amíg én elmegyek az oviba a fiúkért. Mikor hazajöttünk, a 74 éves Erzsi néni az asztal alatt térdelt, mert bújócskáztak:-) Szerintem mindent elmond, ha elmesélem, hogy a gyerekeink nem csak egyszerű csókolomot köszönnek neki, hanem meg is ölelik őt:-)
De persze nem ezért természetes ez, hanem mert... miért is? Nem tudom! Valami nagyon bölcset és okosat akartam ide írni, de nem tudtam... Számomra inkább az a furcsa, hogy mások nem ilyenek... Pátyolgattuk mi a szomszéd bácsit is, aki szintén egyedül élt és sajnos már meghalt és aki jó öreg módjára mindig édességgel várta a gyerkőcöket:-) Egyszer a férjem anyukája (szándékosan nem írok anyóst:-D) azt mondta, nem véletlen, hogy nálunk mindig van valaki, akár barátok, akár a gyerekek osztálytársai, barátai, kár hogy ezt sosem viszonozzák. Szerinte minket szentté kéne avatni. Ugyan! Mi csak tesszük, ami a szívünkből jön és ezért nem várunk viszonzást.
Szóval inkább csak az foglalkoztat, hogy másoknak ez miért nem természetes? Néha elég lenne csak egy jó szó, egy mosoly, hogy a másik ember érezze, hogy figyelnek rá, mellette vannak. Nem kerül pénzbe, ha beszélgetünk a másikkal, érdeklődünk felőle.
A Képmás című újságban volt egy cikk régebben, amit Schaffer Erzsébet írt. A szomszédságról szólt. Most eszembe jutott, mert ő is hiányolta azokat a régi, spontán összejöveteleket esténként, a kóstolókat a vasárnapi süteményből vagy épp a disznótorosból. (Persze disznótorost nem tudok vinni, de a sütiből mindig akad nekik is.) Ma már az embereknek nincs idejük erre, begubóznak a saját kis világukba, nem engednek oda be senkit, és ők sem kíváncsiak senkire sem. Miért alakult ez így?
Bocsánat az érzelgősségért, de ez is én vagyok:-) Csak fecsegek itt, ahelyett, hogy készülődnék a nyaralásra és befejezném a férjemnek szánt ajándékot...
És persze a kérdések is költőiek, inkább továbbgondolásra szántam őket:-)
Azért gondolkodtam el ezen, mert a szomszéd néninek vitt ebédemre reagált így, aki most jött ki a kórházból. Ugyan a férjem (aki míg Erzsi néni kórházban volt, átment meglocsolni, és ha már ott volt, elmosogatott és összeporszívózott nála, teljesen belső sugallatra:-D) ajánlotta fel, hogy főzök neki is, de magamtól is megtettem volna.
Hogy miért érdekes ez? Azért mert ez számunkra teljesen természetes. Ez a néni egy tündér, akinek a Jóisten elfelejtett férjet és gyermekeket adni. Volt neki vőlegénye, de meghalt (talán a háborúban?). Végtelenül jó természet, imádja a gyerekeket! Egyszer megkértem, hogy vigyázzon Pannira, amíg én elmegyek az oviba a fiúkért. Mikor hazajöttünk, a 74 éves Erzsi néni az asztal alatt térdelt, mert bújócskáztak:-) Szerintem mindent elmond, ha elmesélem, hogy a gyerekeink nem csak egyszerű csókolomot köszönnek neki, hanem meg is ölelik őt:-)
De persze nem ezért természetes ez, hanem mert... miért is? Nem tudom! Valami nagyon bölcset és okosat akartam ide írni, de nem tudtam... Számomra inkább az a furcsa, hogy mások nem ilyenek... Pátyolgattuk mi a szomszéd bácsit is, aki szintén egyedül élt és sajnos már meghalt és aki jó öreg módjára mindig édességgel várta a gyerkőcöket:-) Egyszer a férjem anyukája (szándékosan nem írok anyóst:-D) azt mondta, nem véletlen, hogy nálunk mindig van valaki, akár barátok, akár a gyerekek osztálytársai, barátai, kár hogy ezt sosem viszonozzák. Szerinte minket szentté kéne avatni. Ugyan! Mi csak tesszük, ami a szívünkből jön és ezért nem várunk viszonzást.
Szóval inkább csak az foglalkoztat, hogy másoknak ez miért nem természetes? Néha elég lenne csak egy jó szó, egy mosoly, hogy a másik ember érezze, hogy figyelnek rá, mellette vannak. Nem kerül pénzbe, ha beszélgetünk a másikkal, érdeklődünk felőle.
A Képmás című újságban volt egy cikk régebben, amit Schaffer Erzsébet írt. A szomszédságról szólt. Most eszembe jutott, mert ő is hiányolta azokat a régi, spontán összejöveteleket esténként, a kóstolókat a vasárnapi süteményből vagy épp a disznótorosból. (Persze disznótorost nem tudok vinni, de a sütiből mindig akad nekik is.) Ma már az embereknek nincs idejük erre, begubóznak a saját kis világukba, nem engednek oda be senkit, és ők sem kíváncsiak senkire sem. Miért alakult ez így?
Bocsánat az érzelgősségért, de ez is én vagyok:-) Csak fecsegek itt, ahelyett, hogy készülődnék a nyaralásra és befejezném a férjemnek szánt ajándékot...
És persze a kérdések is költőiek, inkább továbbgondolásra szántam őket:-)
Milyen szépeket írtál, de mennyire bonyolult is ez a kérdés - hiszen egy regény lehetne róla írni...
VálaszTörlésSzera mondatát egy dologgal egészíteném ki (saját tapasztalatból) a NAGY bajban derül ki, hogy ki az igazi barátod, a kisebb bajnál még nem biztos.
A nagynál kevesebben maradtok, olyan, mint a Hűvösvölgy - nagy terület, kevés kiránduló... a réten :-(
Nálunk szinte az egész utca olyan, hogy gondoskodunk a másikról. Zömmel idősek, de aki tud, segít. Egy évig éltem egy bérház ötödik emeletén, az egy év alatt még arra se jöttem rá, a szomszédokat hogy hívják. Ott mindenki rohant, hogy becsukhassa maga mögött az ajtót... Nagyon furcsa volt.
VálaszTörlésMi is panelházban lakunk, 110 lakással:-( Volt olyan, hogy négyen álltak a liftnél, amikor mentem le a lépcsős és senki nem köszönt vissza:-( Ráadásul pici volt a nagylányom, tél, bezártság, idegen emberek... nem sok hiányzott a depresszióhoz:-(
VálaszTörlésjuhizs! Igen, nekem is számtalan gondolat van még a fejemben, de már nem szeretném untatni a jó népet:-) Egy biztos, rám/ránk számíthattok!:-)
VálaszTörlésErről az ajándék ebédhez kapcsolódva nekem sajnos most negatív gondolatok jutottak eszembe. Jó annak a néninek, hogy ti gondoltatok rá. Sajnos nekünk most hozatnunk kell az ebédet, mert Nimród mellett eléggé nehezen tudok főzni, de ez nem is lenne baj...csakhogy az anyósom szembe lakik velünk, egyedül, nyugdíjas és életerős...Talán érted, hogy miért vagyok egy kicsit keserű :(
VálaszTörlésJulcsi! Szívemből szólsz, én is észrevettem, hogy zárkóznak az emberek. Panelben lakunk mi is, ráadásul olyan panelben, hogy két lakás nyílik egy közös erkélyről, mikor új szomszédunk lett, alkalomadtán mikor sütöttem, vittem át nekik kostolót, aztán megint... Aztán látta, éreztem, hogy ők is sütnek, de nem adtak át semmit, akkor olyan sutának éreztem magam. Úgy éreztem, hogy lehet, hogy ők úgy érzik, hogy rájuk eröltetem magam és ez kínosnekik? Nehogy félre érts, nem az a három szelet süti, amit nem kaptunk, hanem a gesztus hiánya esett rosszul. Szóval már nem adunk át sütit :(
VálaszTörlésMég egy mondatodhoz szeretnék hozzászólni, azt írtad azért nem fejted kibővebben a mondandódat, mert nem akarsz untatni senkit...
Bocsi, de ez egy napló, amit megengedsz, hgoy más is olvasson, töltekezzen belőle igy vagy úgy. Ha untatnál bárkit, akkor el lehet kattintani, de ENGEM és ahogy látom még sok másik társunkat nem untatsz, éhesek vagyunk minden ilyen szép gondolatra, (Még a nők lapját sem kell vennem, mióta blogokat olvasok, bőven van miröl filóznom főzés, vasalás... közben ;-)! ) Szóval, előre a sárga úton... Várom további szép gondolataidat!
Szömörce! Ez szomorú:-( Talán azt érzi, hogy ő már megtette, amit kell, felnevelte a fiát. Pedig attól a férjed még a gyereke marad...
VálaszTörlésBruercsi! Köszönöm a biztató szavakat! Erre gondoltam, amikor azt írtam, ez másnak miért nem természetes????
Nekem az jutott eszembe, mennyire nem szeretem azt a mondást, miszerint "Egy fecske nem csinál nyarat...", a világban nem is csinál, de az nem is a mi dolgunk... De! Mindannyian lehetnénk fecskék, akik nyarat hoznak ebbe a hideg világba, legalább azoknak, akik a környezetünkben élnek, ÉS EZ NEM KIS DOLOG.
VálaszTörlésÉs majd talán azokból is fecskék lesznek...
VálaszTörlés