¨ P j u l c s Y ¨

Szeretek mindent egészen jól csinálni, még a fotózást is. Tudja ezt jól Férjúr is, ezért kaptam tőle ajándékba egy fotótanfolyamot, még karácsonyra. A kiszemelt stúdió a ZebrArt Stúdió lett és mondhatom, beletrafáltunk a közepébe.  Csak annyit mondhatok: köszi, srácok! S hogy milyen jó kis csapat jött össze és hogyan éreztük magunkat? Hát így:)

Táborozni indultak a nagyok, ő is menni szeretett volna. Lázasan csomagolt mindenki (helyett anya), gondosan ügyelve, hogy mindenük meglegyen, semmi ne maradjon itthon. Gondosan csomagolt ez a szöszke lány is, az aprócska, rózsaszín hátizsákjába, amit még a nővére hordott valamikor, de sehogy sem fért bele a könyv, a hajcsat, a rövid ujjú póló, a hosszú ujjú póló, a szoknya, a hosszú nadrág, a rövid nadrág, a papucs, az ujjbábok, a vízipisztoly és még az a néhány apróság, amit feltétlenül szeretett volna magával vinni. Szomorú volt, amikor ő nem szállhatott fel a többiekkel a különvonatra és nem utazhatott semmiféle táborba, mert milyen igazságtalan, hogy még az unokatesói is mind elmehettek. Csak neki kell itthon maradnia, tökegyedül .  Elmehetett hát a Nagyi-táborba és hogy enyhítsek a bánatán és az a sok fontos dolog is vele mehessen, ismét összefogtam Éjszakával, aki már egészen jó barátom, és Vercsi, ez a szöszke lány, kapott egy nagyobb hátizsákot.

Történt egyszer, még régen, hogy Zsizsónak új barátja lett , aki vele tartott mindenhová: az ágyba, az ebédlőasztalhoz, a játszótérre, a doktorbácsihoz, a nagymamához, az oviba, a Balatonra és még olyan helyekre is, ahová nem is gondolnátok.  Egy cseppet sem illik csodálkozni azon, hogy az új barát a BARÁT nevet kapta. Így, csupa nagybetűvel. Nem furcsa hát, hogy azon a reggelen, amikor Anyuka felébresztette Zsizsót, ösztönösen rakta be BARÁTot a szintén neki, egyedi elgondolások alapján készült hátizsákjába és szálltak fel arra a szép, piros, modern vonatra, ami egészen Kelenföldig repítette őket, félig még Álomországban járva. Mondom, Álomországban járva, mert csakis így történhetett, hogy BARÁT és a hátizsák a vonaton felejtődött. Hiába a könnyek, a kétségbeesett telefonok a pályaudvarokra, a talált tárgyak osztályára, meg ahová még ilyenkor szokás, BARÁT és a hátizsák nem került elő.  Zsizsó és anyukája arra kért, hogy varrjak a régi helyett egy új Barátot. Zs...

Szeret parkban egyedül kószálni, padon ücsörögve semmibe révedni vagy  fűben heverészve felhőket bámulni. Ám szeme sarkában ott bujkál a csibészség is, tettre készen. Mert ha úgy tartja kedve, felpattan és máris a fa tetején terem, hogy övé legyen a legpirosabb cseresznye, és nem csak magára gondol, teleszedi a táskáját is, hogy hazavigye édesanyjának. Ő Csepke. Nekem:)

Nem szeretem a levendulát. Tudom, hogy ezt, ebben a mai levendula-őrült világban leírni nagy dőreség, de mit tegyek? ez van. Nem bírom az illatát, nem szeretem az ízét, nem hoznak lázba a róla készült fotók vagy a vele mintázott anyagok, még a színét sem kedvelem igazán. Mégis, ez a baba olyan levendulásra sikeredett, hogy tán valahol, mélyen a tudatalattimba, belopta magát a mindenhonnan felém áradó levendulaözön. Csakis így történhetett:)  Beleszerettem minden apró részletébe. De azért a levendula hév még így sem ragadott magával. Ráadásul egy olyan kislányhoz került a baba, akinek az anyukája tulajdonképpen látatlanban vette meg a kislányának, ti. egy hevenyészett fotó alapján mondott igent. Hogy ők szeretik-e a levendulát? Remélem...!

Leteríti a kis kockás plédjét a tisztásra, kiskosarából előveszi a frissen sült meggyes lepényt, körbekínál mindenkit és mellé bodzaszörpöt ad, hogy feltöltődjön a sétától elfáradt társaság.  Nekem ő ilyen. gondoskodó, szerető jóbarát. Feladatát nálam már elvégezte, szívesen menne most már máshová is. Ha hozzád is mehetne, írj bátran!