¨ P j u l c s Y ¨

Érezte, hogy nem jó neki a zsúfolt, koszos nagyvárosban. Elvágyott onnan, valahová egészen máshová. Mikor elege lett a villamos csilingelésből, a folyton szirénázó mentőautóból és az állandó, soha meg nem szűnő zajtól, összepakolt és otthagyott mindent. Az állomáson, leszállva a vonatról, mélyen beszívta a vasút össze nem téveszthető, frissen kaszált fűvel keveredő illatát és tudta, megérkezett. Szinte repkedett, míg a kis házikóhoz ért, amiben valaha a nagymamája élt. Elfordította a nagy, rozsdás kulcsot, az ajtó nyikorogva kinyílt. Megcsapta orrát a vasárnapi húsleves és a frissen sült meggyes pite illata, nagymama ráncos kezének simogatása, mindig vidám arca. Emlékek, amik soha el nem múlnak. Jó volt itt a kis háznál, jó volt hazajönni. S jó lesz innen már soha el nem menni. Ez a történet is a nadrág lenvászon anyagával kezdődött...

Élete a méhek körül forgott, beleszületett. Gyakran kísérte édesapját a kaptárakhoz, segített neki a pergetésben. Édesanyja reggelire mézes teát rakott az asztalra, iskolából hazajövet pedig már messziről érezte a mézeskocka ínycsiklandó illatát. Télen mézes tejjel a kezükben meséltek és nevetgéltek a kandalló előtt ülve, hálás szívvel gondolva a méheikre és várták a tavaszt, amikor újra munkához láthatnak. Amikor egy sima vászondarab testet ölt, az hosszú folyamat, gyakran veszem a kezembe, forgatom, simogatom. Csoda hát, hogy mire egy baba elkészül, megszületik a története is? Ennél a babánál minden a szoknya anyagával kezdődött...  és megfelelő anyag híján a csíkos lábszárvédő megvarrásával végződött. Mert alább nem adom!

Sok baba hever az asztalomon félkészen és van, amelyik csak dobálódik ide-oda, mert nem találom vele a közös hangot. Aztán egyszercsak jön az isteni sugallat és valami egészen különleges darab születik belőle és akárhányszor ránézek, arra gondolok, milyen sokáig tartott, hogy embert, akarom mondani babát faragjak belőle. Sorra végigveszem, hányszor vettem a kezembe, hányszor szerettem volna már arcot adni neki, ruhába bújtatni, elkészíteni a frizuráját, életet lehelni belé.  Az idő múlása, tudom, megszépít mindent. Ahogyan ezt a babát is.

Dehogyis!!! Szerintem maradtak a babák, amik voltak: kedvesen mosolygós lányok. Csupán egy kényelmesebb szerkóba bújtak, hogy a kora reggeli, Balaton parti horgászás után tudjanak versenyt futni a fiúkkal. Ettől ők még lányosak és bájosak.

Emlékszem, néhány hónapja, milyen félve készítettem el az első overálos babát. Mostanra kifejezetten örülök ennek a bátortalan tettemnek. Egy remek anyag például nagyon fel tud dobni egy egyébként egyszerű(nek tűnő) babát is. Néhány horgolt kiegészítő és meg is született az egyszerű, de bájos figura.

Extravagáns baba, ami így önmagában nem mond semmit. Azonban ha hozzáteszem, hogy egy nagymamának készült, aki hasonló extravaganciával rendelkezik, akkor máris egészen másként tekintünk erre a babára. Igaz?

Messziről néztük a történéseket és a könnyeinket törölgettük. Ahogy bevonultak a boldogságkapu elé, dacolva a borongós idővel és a vizes fűvel, hiszen alig néhány perce még szakadt az eső. Ők azonban kitartottak és képesek lettek volna bőrig ázva is ott, a tisztáson a virágok alatt kimondani azt, amiért jöttek. De a néhány elmormolt ima segíthetett, mert mire férj és feleség lettek, ezer ágra kisütött a Nap, mintegy megkoronázva azt a két igent.  Mi meg, mondom, ott álltunk Borival, távol a násznéptől, könnyektől átázott papírzsepikkel a kezünkben. Ezekben a könnyekben benne volt minden.  Benne volt Judit és Bence, a kitartásuk, a szerelmük, a boldogságuk.  Benne volt az érzés, hogy ők kicsivel többek nekünk, mint mások. Benne volt a mi esküvőink nosztalgiája. Benne volt az első, igazán közös munka felett érzett örömünk. Benne voltak az elmúlt napok éjszakái, a fáradtságunk, a kimerültségünk. Benne volt az alkotás öröme, hogy megint alkottunk valamit, ...