¨ P j u l c s Y ¨

Nem szeretem a lakást, amiben élünk. Jó ideje így van ez, s mostanában nem is igazán foglalkozom vele, semmilyen téren. Mégis, amikor külső nyomásnak engedve készül némi dekoráció, akkor kicsit újra megbarátkozom vele.  S most már egy kis húsvéti hangulat is akad a lakásban. Feltéve, ha a macskánk meg nem eszi a dekorációt😏

Sejtettem, hogy amit csinálok, ahogyan csinálom, sok. De mert szeretek adni és nem tudok nemet mondani, nem törődtem vele, inkább örültem, hogy adhatok. Az tölt fel, abból merítek erőt, ha látom mások örömét, a sugárzó szemeket, a mosolyokat. Sosem használom az eszem, mindez szívből jön. Egyszer ezt úgy fogalmaztam meg valakinek, hogy szeretek szeretni. Ennyire egyszerű. Egy idő után már azt vettem észre, hogy nehezen megy ez a szeretés. Erővel kellett rávennem magam, hogy szeressek. Hogy ne érezzem azt, hogy kihasználják a szívem mélyéről fakadó erőmet: a szeretetet. Elkezdtem nem szeretni. Különösen magamat, mert szégyelltem, hogy egyre inkább haragszom a világra, hogy nem látom meg ösztönösen a jót és csak a rosszat veszem észre, arra összpontosítok. Innen már csak egy ugrás volt, hogy elkezdtem nem szeretni a többi embert sem, a munkámat sem, haragudtam a világra, gyűlöltem az életemet. Hagytam, hogy ez az érzés eluralkodjon rajtam, csak sodródtam az árral, mert nem volt erőm küzd...

Mondhatnám, hogy új év, új lendület... de nem mondanék igazat. Órák óta ülök a laptopom előtt és fogalmazom ezt a bejegyzést, de újra és újra kitörlöm. Hol úgy érzem szomorú, hol bántónak látom, hol meg szánalmasan terjengősnek. Elég legyen annyi, hogy nincs új lendület. Beleragadtam a karácsony előtti sokat dolgozós, elfáradós, nehéz időszakomba és nem tudok kikapaszkodni belőle. Végig kellett gondolnom, jó-e az utam, érdemes-e így csinálnom. Úgy döntöttem, hogy bár a szívem szakad meg miatta, mert úgy érzem cserben hagylak benneteket, DE az eddig bevállalt megrendeléseken kívül nem fogadok el több egyéni megrendelést. Hogy visszanyerjem a lendületemet, magamnak, magamból kell varrnom. Lesz baba tehát rengeteg, mindenféle stílusból, szabásból, méretből, színből, de a saját ütememben. Most ebben a pillanatban úgy érzem csak így, csak ez éri meg. Meg akartam magyarázni miért, de rájöttem, ez magánügy, az elmúlt időszak feldolgozása a saját feladatom, nekem kell megbirkózni vele. ...

Nálunk sokkal nagyobb ünnep az év utolsó előtti napja, mint az utolsó. Hisz ezen a napon született a nagylányunk. Jól emlékszem arra a 12 évvel ezelőtti szilveszterre, amikor a kórházi szobában, az ajtóban állva, egy édes kicsi lányban gyönyörködve hallgattam a nővérszobából kihallatszó magyar himnuszt. Akkorra már nagycsaládosok lettünk, a két fiunk után született egy lányunk is. Aligha volt valaki, aki nálunk boldogabban köszöntötte volna az akkori új évet. 12 éve már, hogy ezen a napon összegyűlik az egészen nagy családdá (19 ember) kibővült ünneplő tömeg és éltetjük ezt a gyönyörű, kedves, szép lassan nagylánnyá érő kisleányt. Jár neki a az ünnepi dekoráció, amit egy délelőtt alatt gyorsan összedobtam:) A helyszínért köszönet keresztmamiéknak! A tortát kivételesen nem magam csináltam, mert megtaláltam azt a helyet, ahol olyan tortákat készítenek, amilyet én magam is készítenék és nem riadnak vissza egy kétségbeesett, utolsó pillanatban tortát rendelő anyu...

Azt szeretem az egészben a legjobban, hogy velük lehetek. Persze jól esik, hogy adnak a véleményemre és átadhatom nekik a kevéske tudásomat, de nekem mégis a velük való együttlét a legjobb. És ezért nem bánom már egy cseppet sem, hogy októberben a biztos munka helyett