Duci királykisasszony

Ma bábelődást tartottunk néhány szülővel az óvodában, Panniék csoportjában. A mi óvódánkban a március mindig mese hónap. Erről árulkodnak a kézműves foglalkozások, az elalvás előtti mesék, amit gyakran egy-egy anyuka, apuka, nagypapa, nagymama olvas fel és ilyenkor mese-díszbe öltözik az egész óvóda is. Úgy gondoltam, hogy a mi csoportunkban lezárhatnánk ezt a sorozatot egy bábozással, amiben szerencsére sok más szülő is részt vett.

A mese rövid volt, mi szülők nagyon izgultunk, mert hiába ültünk össze kétszer is, próba helyett trécseltünk és palacsintáztunk:) De mindent feledtetett az a sok csillogó szemű, kipirult arc. Mert a gyerekek mit sem sejtettek az egészből, egyszer csak betoppantunk:) Én abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy -mesélőként- láthattam ezeket a csillogó szemeket:)

Rövid volt az idő a bábok elkészítésére, de nem szerettem volna sík bábokat. Ezért azt találtam ki, hogy textilre festettem fel egyszerű akril festékkel a figurákat, aztán a hátuljával együtt körbevarrtam és kitömés után rudat szúrtam beléjük. Szóval igen egyszerű, de mégis mutatós bábok.

A legmókásabb az egészben, hogy míg az ember figurákat sitty-sutty megrajzoltam, kifestettem, addig a cicával nem boldogultam sehogy. Ezért fogtam egy playmobil cicát és hurkapálcikát ragasztottam a popsijára:)

És íme a mese Levente Péter tollából:

Duci

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy kövér királykisasszony, úgy hívták, hogy Duci. Kedves is volt, okos is volt, jószívű is volt, mégsem barátkozott vele senki. A grófkisasszonyok kinevették, a bárókisasszonyok nyelvet öltöttek rá, az udvarhölgyek összesúgtak a háta mögött. 

– Látom, látom, nincs maradásom, más palotában vár a barátom! – gondolta Duci királykisasszony, és összecsomagolt egy batyu elemózsiát magának.

Elbúcsúzott anyjától, apjától, fűtől, fától, kerti virágtól, s elindult, hogy a szomszéd palotában barátot keressen magának.

Ment, ment, mendegélt. Nap sütötte, eső verte, szél fújta, ág karmolászta – ő csak ment és ment, annyira szeretett volna egy igaz barátot találni.

Egyszer aztán elérkezett a szomszéd palotához. Megállt, fújt egyet, és megtörölte a homlokát.

– Jaj, lelkem, Duci királykisasszony! – szökkent elő a szomszéd palota hercege. – Behívnálak a palotámba, be én! Dehát, dehát, dehá-há-há-hát, nem férsz be a nagykapun! – és úgy hahotázott, hogy lónyerítésnek is beillett volna.

Lehajtotta a fejét Duci királykisasszony, s úgy elpirult, mint aki erős paprikát nyelt.

– Látom, látom, nincs maradásom, más palotában vár a barátom! – gondolta, aztán szégyenkezve megfordult, és a következő palota felé vette az útját.

Ment, mendegélt. Felhő takarta, vihar ijesztette, macska karmolta, kutya megkergette, ő csak ment és ment, annyira szeretett volna egy igaz barátot találni.

Nemsokára elérkezett a következő palotához. 

– Örvendek, Ducikám, örvendek, örvendek! – hajlongott kecsesen a következő palota hercegnője. – Be is hívnálak a palotámba, be én! Csakhát, csakhát, csakhá-há-há-át, nem férsz be a főkapun! – és úgy hahotázott, mintha csiklandoznák.

Lesütötte a szemét Duci királykisasszony, és egy forró könnycsepp gördült végig az arcán. 

– Látom, látom, nincs maradásom, más palotában vár a barátom! – suttogta, és csüggedten továbbindult.

Ment, ment, közben dér csípte, köd szurkálta, bagoly huhogta, varjú károgta – ő csak ment és ment, annyira szeretett volna egy igaz barátot találni. 

Próbálkozott a harmadik palotában, próbálkozott a negyedikben, aztán az ötödikben, a hatodikban, de nem fogadták be sehol.

Ó, mennyire elfáradtam! – suttogta Duci királykisasszony. – Mit nem adnék, ha széken ülhetnék, tálban mosdhatnék, ágyban alhatnék! – de akárhogy figyelt, akárhogy nézelődött, közel-távol nem látott egy mákszemnyi palotát sem.

Bárhogy nézem, bárhogy vágyom, nékem ugyan már nem lesz barátom! – sóhajtotta. Megfordult, és elindult hazafelé. 

– Kislány! Koronás kislány! – hallatszott ekkor egy kedves hang a háta mögül. – Várj meg, kislány! 

Duci királykisasszony hátrasandított, s látta, hogy egy copfos kislány iparkodik utána.

– Várj meg, kislány! 

Duci királykisasszony megállt.

– Engem szólítottál?

– Téged, téged, koronás kislány! Elszökött a cicám, segíts megkeresni! 

De még mennyire, hogy segített Duci királykisasszony! Csillogó szemmel kúszott a bokrok alá, versenyt mászott a copfos kislánnyal a göcsörtös fatörzseken, s végül büszkén kiáltotta egy elhagyott rókalyukból: – Itt van! Megtaláltam! – s a karjában hozta elő a copfos kislány cirmos cicáját.

– Ő az! Ő az! – ujjongott a copfos kislány. – Köszönöm, hogy megtaláltad! Gyere velem! – s kézenfogva elvezette Duci királykisasszonyt egy kis házhoz.

Nem palota volt az, hanem csak egy aprócska piros tetős házikó. Nem hercegek, grófok, bárók éltek benne, hanem csak egy copfos kislány a nagymamájával meg a cicájával. És lássatok csudát: Duci királykisasszony, aki nem fért be a szomszéd palota tágas tölgyfakapuján, nem fért be a második palota kockás kőkapuján, nem fért be a harmadik, negyedik, ötödik, hatodik palota szárnyas nagykapuin, bezzeg kényelmesen befért a pirostetős házikó alacsony, szűk kis ajtaján!

– Ülj az asztalhoz, légy a vendégünk! – mosolygott a nagymama, s a copfos kislány helyet szorított maga mellett a kispadon.

Főtt a bableves, sült az almásrétes, és Duci királykisasszony tudta, hogy már neki is van barátja. Nem is egy, hanem három: a doromboló cica, a mosolygó nagymama, meg a copfos kislány.