Érezte, hogy nem jó neki a zsúfolt, koszos nagyvárosban. Elvágyott onnan, valahová egészen máshová. Mikor elege lett a villamos csilingelésből, a folyton szirénázó mentőautóból és az állandó, soha meg nem szűnő zajtól, összepakolt és otthagyott mindent. Az állomáson, leszállva a vonatról, mélyen beszívta a vasút össze nem téveszthető, frissen kaszált fűvel keveredő illatát és tudta, megérkezett. Szinte repkedett, míg a kis házikóhoz ért, amiben valaha a nagymamája élt. Elfordította a nagy, rozsdás kulcsot, az ajtó nyikorogva kinyílt. Megcsapta orrát a vasárnapi húsleves és a frissen sült meggyes pite illata, nagymama ráncos kezének simogatása, mindig vidám arca. Emlékek, amik soha el nem múlnak. Jó volt itt a kis háznál, jó volt hazajönni. S jó lesz innen már soha el nem menni. Ez a történet is a nadrág lenvászon anyagával kezdődött...
A forrás egy nagyon kedves és jópofa blog: The Yvestown.
Ez aranyos. :))
VálaszTörlésJó :))
VálaszTörlésMost az jutott eszembe, hogy kb. tíz éves koromig minden karácsony után feldíszítettük a kisseprűt a nővéremmel:
nagymamának volt olyan kisszéke, aminek a közepén pont akkora lyuk volt, hogy belefért a seprű nyele. Üres cukrospapírt visszacsomagoltunk, tettünk rá paírangyalkát és aranydiót. Jó volt :D