Érezte, hogy nem jó neki a zsúfolt, koszos nagyvárosban. Elvágyott onnan, valahová egészen máshová. Mikor elege lett a villamos csilingelésből, a folyton szirénázó mentőautóból és az állandó, soha meg nem szűnő zajtól, összepakolt és otthagyott mindent. Az állomáson, leszállva a vonatról, mélyen beszívta a vasút össze nem téveszthető, frissen kaszált fűvel keveredő illatát és tudta, megérkezett. Szinte repkedett, míg a kis házikóhoz ért, amiben valaha a nagymamája élt. Elfordította a nagy, rozsdás kulcsot, az ajtó nyikorogva kinyílt. Megcsapta orrát a vasárnapi húsleves és a frissen sült meggyes pite illata, nagymama ráncos kezének simogatása, mindig vidám arca. Emlékek, amik soha el nem múlnak. Jó volt itt a kis háznál, jó volt hazajönni. S jó lesz innen már soha el nem menni. Ez a történet is a nadrág lenvászon anyagával kezdődött...
Izgi, izgi! Kíváncsian várom a fejleményeket!
VálaszTörlésMár írtam Neked, de valahogy "eltűnődött"...
VálaszTörlésVan még képed?
Annamari
te Vercsit is szoktad vinni??? és hogy bírja? én is terveztem menni tegnap - mondjuk a tévé dolog kicsit elbizonytalanított, nem akartam akkor kezdeni, amikor éppen jönnek, felvágni, mintha én is odatartoznék...-, meg Emmusom beteg, már második hete itthon van, ezért aztán végképp nem tudtam menni, és éppen gondolkodtam, te vajon hova teszed Vercsit, míg varrsz...
VálaszTörléshát most látom, hova :-))