Érezte, hogy nem jó neki a zsúfolt, koszos nagyvárosban. Elvágyott onnan, valahová egészen máshová. Mikor elege lett a villamos csilingelésből, a folyton szirénázó mentőautóból és az állandó, soha meg nem szűnő zajtól, összepakolt és otthagyott mindent. Az állomáson, leszállva a vonatról, mélyen beszívta a vasút össze nem téveszthető, frissen kaszált fűvel keveredő illatát és tudta, megérkezett. Szinte repkedett, míg a kis házikóhoz ért, amiben valaha a nagymamája élt. Elfordította a nagy, rozsdás kulcsot, az ajtó nyikorogva kinyílt. Megcsapta orrát a vasárnapi húsleves és a frissen sült meggyes pite illata, nagymama ráncos kezének simogatása, mindig vidám arca. Emlékek, amik soha el nem múlnak. Jó volt itt a kis háznál, jó volt hazajönni. S jó lesz innen már soha el nem menni. Ez a történet is a nadrág lenvászon anyagával kezdődött...
Ma már háromszor lefújtam és ilyen a jelenlegi állapot.
Holnap folytatom...
hűűűűűűűűű
VálaszTörlésMajd holnap....
TörlésEz eddig jól néz ki!
VálaszTörlésÉn meg megmutatom ezt a bejegyzést a férjemnek. Mert hogy mi is leöntöttünk, leettük, lepisilték (na, ezt csak egy) és ráférne egy felújítás. Figyellek. :) (Ez nem fenyegetés, csak tanulni akarok tőled. :D)
VálaszTörlésMindent ujjá lehet varázsolni!Ügyes vagy!
VálaszTörlés