Szeret parkban egyedül kószálni, padon ücsörögve semmibe révedni vagy fűben heverészve felhőket bámulni. Ám szeme sarkában ott bujkál a csibészség is, tettre készen. Mert ha úgy tartja kedve, felpattan és máris a fa tetején terem, hogy övé legyen a legpirosabb cseresznye, és nem csak magára gondol, teleszedi a táskáját is, hogy hazavigye édesanyjának. Ő Csepke. Nekem:)
Érezte, hogy nem jó neki a zsúfolt, koszos nagyvárosban. Elvágyott onnan, valahová egészen máshová. Mikor elege lett a villamos csilingelésből, a folyton szirénázó mentőautóból és az állandó, soha meg nem szűnő zajtól, összepakolt és otthagyott mindent. Az állomáson, leszállva a vonatról, mélyen beszívta a vasút össze nem téveszthető, frissen kaszált fűvel keveredő illatát és tudta, megérkezett. Szinte repkedett, míg a kis házikóhoz ért, amiben valaha a nagymamája élt. Elfordította a nagy, rozsdás kulcsot, az ajtó nyikorogva kinyílt. Megcsapta orrát a vasárnapi húsleves és a frissen sült meggyes pite illata, nagymama ráncos kezének simogatása, mindig vidám arca. Emlékek, amik soha el nem múlnak. Jó volt itt a kis háznál, jó volt hazajönni. S jó lesz innen már soha el nem menni. Ez a történet is a nadrág lenvászon anyagával kezdődött...
Gyönyörűek a lányaid :)
VálaszTörlésSzépségesek! Gratulálok!
VálaszTörlésEzt a megjegyzést eltávolította a szerző.
VálaszTörlésTündériek! :)
VálaszTörlés